Az INTEL

"Én hiszek a paranoia értékében. Az üzleti siker magában hordozza a bukás csíráit."Andrew S. Grove, az Intel elnök-vezérigazgatója

Ismét egy óriás a szilícium völgyből. A mikroprocesszor feltalálását sokan a könyvnyomtatás feltalálásához hasonlítják, annyira fontos eszköz lett a XXI. században, és ezek 80%-át az Intel állítja elő.

Az Intel nem garázs-vállalkozás volt

Már az indulásnál 2,5 millió dollár állt az alapítók rendelkezésére, de akkoriban biztosan nem gondoltak a cég mai 130 milliárd dolláros értékére. Magyarként azonban illik kicsit korábbról, és Magyarországról kezdenem a történetet.

Andrew S. Grove, azaz Gróf András (a képen) ugyanis 1936-ban született Budapesten, és nagyon tehetséges volt, szinte minden érdekelte. Operaénekes, újságíró, vegyészkutató is szeretett volna lenni. 1956-ig mindenbe bele is kezdett. Énekelt, kisebb szerepeket is játszott, és cikkeket írogatott pesti újságok számára. Amikor egy közeli rokonát letartóztatták és ezután nem fogadták el a cikkeit rájött, hogy a művészvilágot kezében tartja a politika. Ezután teljesen a tudományok felé fordult, és vegyészetet tanult (nem tartozik szorosan ide, de, ha valaki végig nézi a sikeres magyar tudósok életútját, mindegyik foglalkozott valamennyit kémiával). Amikor a forradalom elbukott, Ausztriába, majd Amerikába vándorolt. 4 év múlva osztályelsőként végzett a New York-i egyetem vegyészmérnöki szakán. Megnősült, Kaliforniába költözött és ledoktorált, majd válogatott a kínálkozó jobbnál-jobb álláslehetőségek között. Végül a Fairchild Semiconductor ajánlatát fogadta el. Erről a cégről két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy a vállalatvezető annyira paranoiás volt, hogy a dolgozókat még hazugságvizsgáló géppel is vizsgálták (nem is csoda, hogy hamar elmentek a jobbak). A másik, hogy teljesen véletlenül négy, a későbbiekben fontos ember is itt dolgozott: Andráson kívül Robert Noyce, Gordon E. Moore (ők hárman az Intel atyjai) és Jerry Sanders, aki a fő rivális, az AMD alapítója lett.Gordon Moor (a képen) múltjából is ki kell emelnünk egy fontos részletet. 1965-ben az Electronics Magazine felkérte őt, hogy írjon egy cikket az elektronikai ipar fejlődéséről. Moor ebben azt jósolta, hogy a chipekre integrálható alkatrészek száma 18 havonta meg fog duplázódni. Ezzel akkor igazán senki nem foglalkozott, még maga Moor sem (az újságot sem tette el), de később, amikor a chipek bonyolultsága valóban exponenciálisan kezdett növekedni, Moore egyik barátja, a Kaliforniai Műszaki Egyetemen fizikát tanító Carver Mead professzor „Moor törvényének” nevezte az összefüggést, amit a sajtó azonnal ismertté is tett. Amúgy, ha valakinek lenne egy eredeti Electronics Magazine a fenti cikkel, jelenleg 10000 dollárt kaphat érte az Inteltől.

Miután Robert és András megunták a Fairchild szellemét, távoztak és 1968. július 18-án megalapították az Intel vállalatot, amelynek első vezetője Robert Noyce (a képen) lett. A vezetés majdnem a mai napig az ő kezükben maradt. 1975-ben Moor vette át a kormányzást, majd 1987-ben Andrew Grove. 1997-ben ő lett az igazgatótanács elnöke is 2005-ig, de a vezérigazgatói posztról 1998-ban lemondott, azt Craig Barrett vette át. Ő 2005-ig állt a cég élén, ekkor Paul Otellini lett a cégvezető, és ő tölti be ezt a posztot a mai napig.

Gróf András egyébként 1997-ben az év embere lett, több könyvet is írt, a „Csak a paranoiások maradnak életben” bestseller lett, amelyből azóta vezetők sokasága tanult.„Ez a könyv egy szuperfontos koncepcióról szól. Minden vezetőnek kötelezően meg kell ismerkednie a stratégiai inflexiós pont természetével, mert előbb-utóbb át kell élnie egy ilyet." - Steve Jobs

A Stanford egyetemen máig tanít, kurzusa: Survival in the digital age, nagyon népszerű.

Az első munka:

Tehát az Intel 1968-ban megalakult. Még ebben az évben a Busicom nevű cég szerződött velük, hogy a legújabb számológépükbe gyártsanak logikai chipet. Az alapötletet, hogy különböző utasítások végrehajtására 12 chipet építsenek, az Intel fejlesztő gárdája nevetségesnek tartotta, és inkább egyet gyártott (4004-es), mely a chip memóriájából az összes szükséges utasítást végre tudta hajtani.

Mikor elkészültek (1971), a fejlesztők tudták, hogy nagyot alkottak, és végül a Busicomtól 60000 dollárért visszavásárolták a licenszet, mely minden további Intel processzor alapját képezte. A kis chip (a képen) másodpercenként 50 ezer műveletet volt képes elvégezni, ami mai szemmel kevés, de akkor fantasztikusnak számított. Nem volt még messze az ENIAC, ami ugyanezt tudta, és elfoglalt egy emeletet (A fenti sebesség órajel, nem matematikai művelet!). A kis processzor sokoldalúságát bizonyítja, hogy ez vezérelte a Pioneer 10 űrszondát is.

A siker kezdete:

Bár a vállalat folyamatosan fejlesztgette a termékvonalat, az Intel a nyolcvanas évekig inkább a memóriáról volt ismert. A nagy váltást a 8086-os, majd az első IBM PC-ből ismerős 8088-as processzor jelentette 1979-ben. A chip egy megabájtnyi memóriát tudott kezelni, a mérnökök akkoriban azt mondták, hogy ennél többre soha senkinek sem lesz szüksége. A 8088-as processzor (a képen) lett az első IBM-kompatibilis számítógép alapja, az ősforrás, de nemcsak az informatikai forradalomé, hanem a konkurenciáé is: az AMD is ennek a chipnek köszönheti, hogy azzá lett, ami. Az IBM akkori szabályzata szerint ugyanis legalább két beszállítónak kellett gyártania ugyanazt a terméket, így az Intel kénytelen volt lincenszelni a processzor mikrokódját. Az AMD-nek ekkor még három-négy év volt a lemaradása (a 8088-ast csak 1983-ban kezdték el gyártani), de aztán a különbség egyre csökkent. A kisebbik gyártó dolgát nemcsak az IBM szabálykönyve könnyítette, hanem egy, az Intellel kötött megállapodás is, amelynek értelmében a két gyártó minden további nélkül felhasználhatja a másik fejlesztéseit.

Szédítő ütem: A további fejlődést a Moor törvényét bemutató grafikon jól mutatja. A fejlődés olyan gyors, hogy valószínűleg olvasóim is találkoztak a híres 286-os, 386-os (multitasking!), 486-os, majd a Pentiumok képviselőivel. A fejlődés valóban szédítő. A 286-os 12 MHz-es sebességére már alig emlékszik valaki, pedig csak 20 éve volt, hogy az volt a csúcs. És a lélektani 100 MHz! 1994-ben jelent meg a 486 DX, de még 12 éve is jó gépnek számított. Nos, a processzorok fejlődése a szemünk előtt zajlik, de itt az érdekességek rovatban egy külön cikk is foglalkozik vele. A fejlesztések iránya adott. Ha a szilícium lapka vékonyabb (2009 végére tervezik a 32 nm-es technológiát), kisebb fogyasztású chipet lehet gyártani. Ekkor azonban, mivel kevesebb hő képződik, lehet növelni az alkatrészek számát, ezáltal a gyorsaságot. Szakértők úgy becsülik, hogy Moor törvénye még talán 20 évig is érvényes lehet. Mindezek mellett az árak folyamatosan csökkennek. Friss (2009) bejelentés, hogy az év végéig 10-20%-kal csökkenti a cég a processzorok árait.

Hogyan is képzeli az Intel a fejlődést a jövőben?

Öt-hat év múlva már százmagos processzorokat gyárt az Intel, sebességük már csak teraflopsban (ezermilliárd lebegőpontos művelet másodpercenként) lesz mérhető. Napjaink egyik legösszetettebb chipjében, a Montecito szerverprocesszorban 1,7 milliárd tranzisztor lapul (a 4004-esben 2300 volt), 2025-re 13 billióra emelkedhet ez a szám, ami tízezerszeres sebességnövekedést is jelenthet a mai csúcsprocesszorokhoz képest.

A folytatásban inkább a vállalatról írnék. A nyolcvanas években Gróf András hatása érvényesült a cégen belül. Ez egyrészt az állandó konfrontációt, szenvedélyes vitákat jelentette, másrészt egy szabadabb (?) stílust: Nem voltak lefoglalt autóparkoló helyek, nem létezett menedzseri vendéglő, mindenki odaült ebédjénél, ahol egy szabad helyet talált, nem voltak elegáns irodák, csak 2,5 x 2,5 méteres ajtó nélküli fülkék, amelyek akárki részére nyitva voltak. Minden alkalmazott részvényes volt, így az Intel elég sok milliomost is teremtett. Másrészt nem nézték jó szemmel, ha pl. valaki késett egy megbeszélésről. Az új vezetők természetesen új stílust is hoztak. Paul Otellini az egész vállalatot barátságosabbá igyekezett formálni, és a külvilágban is elérni, hogy az emberek szeressék az Intelt. A számítástechnika a kényelemről szóljon. Álmai konfigurációját távirányítóval vezérelhetjük, a képet a nagyfelbontású plazmatévé sugározza, a hang a házimozi rendszeren szólal meg. Végül csemegének visszatérnék Gróf Andráshoz, akinek véleménye szerint a vezetőnek állandóan figyelnie kell az esetleges negatív fordulatokra, hibákra. Azt hiszem, sikerült találnom egy példát az Intel történetében, amely alátámasztja ezt. (Ne vegyék komolyan!)

Az Intel 1994-ben kezdte el gyártani a mikroprocesszorok legújabb generációját, a Pentium processzort. A tervezés során elkövetett kisebb hiba azonban azt okozta, hogy a processzor kilencmilliárd esetből egyszer tévedett a kerekítésekben. A mérnökök számításai szerint egy átlagos felhasználó mindössze 27000 évente egyszer találkozhatott volna a problémával, ráadásul a félvezetőkből készült chipek fizikailag többször is tönkremennek ennyi idő alatt. Az Intel fejlesztő csapata tisztában volt a hiba okával, és már annak kijavításán fáradozott, de a menedzsment úgy gondolta, hogy egy olyan esemény, melynek a bekövetkezési valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, nem elegendő ok a Pentium processzorok piacra dobásának elhalasztására, és a már legyártott sorozatok visszahívására. Ez a tévedés az Intel-nek 475 millió dollárjába került… Végülis a hibás alkatrészeket bárkinek kicserélték, függetlenül attól, hogy az adott számítógépet csak játékra, vagy tudományos számításokra használta.

Ez az eset nagyon jól példázza, hogy manapság már egy felsővezető sem nyugodhat meg akkor, amikor cége "nyerő" helyzetbe kerül, piacvezető lesz, legyőzi a versenytársait, stb. A vezető legfontosabb feladata, hogy éberen figyelje környezete valamennyi tevékenységét, új kihívásait, támadásait, és azokra megfelelő választ adjon. Gondoljanak bele: a tíz évvel ezelőtti Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok 40 százaléka mára már megszűnt, vagy felvásárolták őket. Egyetlen külső és belső impulzust sem szabad lebecsülni, még azokat sem, melyek bekövetkezésére 27 évezredet kellene várni. (Akarok én felső vezető lenni???)

Tekintse meg webáruházunkban Intel termékeinket!