A vonalkód és az RFID

Van egy olyan asszociációs játék, amelynek a lényege, hogy kinek mi jut először eszébe valamiről. Ha ez a valami a vonalkód, akkor az emberek nagy többségének egy bolt pénztára jut az eszébe, hosszú sor, egyenletes pittyegések, néha egy kis szünet. Pedig ennél sokkal többet jelent: a termékek egyedi azonosítását.

Vonalkód, RFID a tárgyak azonosítói

Szokás szerint kezdjük a történettel. Még a nyolcvanas évek elején is rendeztek Amerikában pénztáros versenyeket, ahol az nyert, aki adott mennyiségű árut gyorsabban ütött be a gépbe. Ekkor már léteztek a vonalkód olvasók, csak olyan drágák voltak, hogy még a nyugati világban is ritkaságszámba mentek.

Már az ötvenes években felvetődött géppel olvasható kódok alkalmazása. Amerikában először vasúti kocsikon, majd a posta járművein próbálták ki. A vonalkód, mint termék azonosító címke, 1966-ban működött először. Persze, ez sem terjedt el addig, amíg nem született rá szabvány. 1973. április elsején vezették be a UPC-t, a Universal Product Code szabványt. Ettől kezdve már csak az anyagiak vetettek gátat a vonalkódok terjedésének, ugyanis a kódot olvasó pénztárgépek még a világ gazdagabbik felén is nagyon drágának számítottak. Ahogy a technika világában szokás, az árak csökkentek, a gyártók versenyeztek, a vonalkódok pedig terjedtek. Nyugaton a nyolcvanas években, itt keletebbre a 90-es években vált általánossá az alkalmazásuk.

De mire is jó ez? A pénztáros nem kap ínhüvelygyulladást, és gyorsabban halad a sor. Ennyi??? Távolról sem! Ez a technika óriási logisztikai hatékonyságot eredményezett! Átlagban 40% - kal csökkentek a raktárkészletek! A raklapok, szállító eszközök, csomagolók is vonalkódosak, azonosításukkal egy hetedével csökkentek a szállítási idők. A gyártásnál a selejt lecsökkent, mivel a minőségbiztosítás, a technológiák betartása is pontosan nyomon követhető. Bármilyen probléma esetén azonnal tudható, hogy mely terméket kell levenni a polcról, és visszavonni.

Mindez egyetlen kóddal elérhető? Igen. Ugyanis a kód csak azonosít, de ezzel az azonosítóval a gyártó számítógépében tetszőleges mennyiségű adathoz férhetünk hozzá. Olyan ez, mintha otthon vezetnénk egy füzetet a dolgainkról. A füzetben minden tárgy egy oldalt kap, amelyben hosszú, részletes leírás található. A tárgyakra elég csak a füzet oldalszámát felírni.

Nézzük akkor konkrétan a vonalkódot!

A képen látható kód 1D-s, azaz a jelek egyvonalban követik egymást. Általában nem a fekete, hanem a fehér részeket figyeli az olvasó (hiszen ezekről verődik vissza a fény), de vannak inverz olvasók is. A kódok alá sokszor a kódolt számsort is odaírják, hogy sérülés esetén is azonosítani lehessen a terméket.

Maga a kód már régen nem az eredeti UPC szabványt követi, a sok létező szabvány közül a legelterjedtebb az EAN 13. Ez egy 13 jegyű számot kódol. A tizenharmadik jegy egy ellenőrző jegy, ami a kód épségét és valódiságát hivatott garantálni. A többi 12 jegyből az első 3 az ország kódja. Magyarországé az 599. A többi jegy a gyártóé. A gyártók megvásárolnak számjegytartományokat, amelyeket aztán tetszésük szerint használhatnak a termékeik azonosítására. Tipikus példa lekódolni a dátumot, a műszakot, esetleg a gyártósort. Persze, lehet a színt, a minőségi osztályt, vagy bármit. A kódszámok kiosztásának helyes stratégiája rengeteg hasznot hozhat a cégnek! A fent említetteken kívül például statisztikák készíthetők egy-egy termék eladhatóságáról, a piac változásairól, amelyeket felhasználva a vállalat gyorsan képes reagálni a külső hatásokra.

Létezik 2D-s vonalkód is, ezt mutatja a kép.

Amint az látszik, a kép sorokra van osztva, és minden sor kis négyzeteket tartalmaz, amelyek vagy sötétek, vagy világosak. Ehhez is létezik megfelelő olvasó. Nyilvánvaló, hogy így sokkal több adat tárolható az árun, de az is látható, hogy egy ilyen kód sokkal sérülékenyebb, mint az előző.

A kódok felhasználási köre egyébként széleskörű. Az áru azonosítón kívül: garancia címkét, ebédjegyet, adattáblát, rajtszámot, azonosító kártyát, ruhába varható textil címkét, csuklócímkét betegazonosításhoz kórházaknak, leltári azonosítót, csomagoló címkét, konferencia kitűzőt, részvénytársasági szavazócédulát és még sok minden mást készítenek vonalkóddal. Előnye az olcsósága, és hogy vizuálisan is azonosítható. Hátránya, hogy minden védelem nélkül olvasható, szennyeződés, sérülés esetén olvashatósága romlik.

Amint azt az áruházakban már mindenki láthatta, kétféle olvasót használnak: beépítettet, és kézit (a képeken).

Most következik a címben szereplő rövidítés, az RFID.

Ez egy elektronikai rendszer, amely szintén a tárgyak azonosítását végzi. A tárgyon van egy adó készülék, amely egy memória chip, és egy rádióadó egybeépítve, és persze, kell egy megfelelő vevő, amelyik veszi az adást, így hozzájut a memóriában tárolt adatokhoz. Ebből is van többféle. A passzív nem tartalmaz elemet, az energiát a vevő rádióhullámai szolgáltatják. Ez olcsó, de csak kis távolságon belül alkalmazható, ráadásul víz, vagy fém tárgyak zavarják a működést. Az aktív készülék adója és vevője is tartalmaz elemet, vagy akkumulátort. Ezek közül is van folyamatos, vagy szakaszos működésű, de van olyan is, amelyet a vevő „ébreszt fel”, és csak akkor ad, ha van a közelében vevő. Hatótávolságban is széles a skála. Ha csak egy áruházi „lopásgátló” kell, akkor elég fél méter, de ha egy drága autó helyzetét kell figyelni, akkor akár 100m-es hatótávolság is kellhet.

A felhasználási terület a fentiekből adódik: Tárgyakat figyelünk vele. Ezek lehetnek vasúti kocsik, nagy értékű konténerek. Az ilyen követő eszközöket beacon-nak nevezik, a helymeghatározó rendszer neve pedig real-time locating system = RTLS.

Az RFID másik alkalmazási területe pl. a beléptető, és az autópálya fizető rendszerek.

Ha az alkalmazás teljes skáláját végig szeretnénk nézni, előbb a készülék megjelenését kell megbeszélnünk. Ez ugyanis szinte tetszőleges. Meglepően kicsi helyet foglal. Lehet egy felragasztható címkén, vagy akár egy kapszulában. Ebből következően van orvosi alkalmazása is, például mérhet bizonyos értékeket, és információt, vagy riasztást küldhet az orvosnak. (lásd a képeket).

Ez jól hangzik, de az első alkalmazások (2005 körül) bíztató eredményei után jelentkeztek hátrányok is (2007-ben vizsgálták), ugyanis a rádióhullámok zavartak bizonyos orvosi eszközöket, pl.:pacemaker, újraélesztő készülék, stb.

Mivel a vonalkód, és az RFID is azonosításra szolgál, érdemes összehasonlítani őket:

1. A vonalkód leolvasásához közvetlen rálátás szükséges, az RFID-hez nem.
2. Egyszerre csak egy vonalkód olvasható le, RFID-ből egyszerre több is.
3. A szennyezett, vagy sérült vonalkód nem olvasható, az RFID durva, piszkos környezetben is működik.
4. A vonalkód csak egy azonosítót tárol, az RFID akár több ezer bájtot is tárolhat.
5. A vonalkód információ-tartalma nem módosítható, az RFID-é igen.

Nos, úgy néz ki, mintha az RFID klasszissal jobb lenne. Mint annyi más esetben, itt is a célszerűséget kell figyelembe venni. A vonalkód először is sokkal olcsóbb. Nagyon visszaesne sok termék eladása, ha jelentősen drágulna az RFID miatt. Másrészt a napi fogyasztás árucikkei csak 1-2 napig vannak a boltban - miért kellene a tejre vagy a kenyérre RFID? Az, hogy a vonalkód nem módosítható, pedig sokszor előny, így biztosan az eredeti gyártói azonosító van rajta. Tény, hogy sokszor előfordul, hogy az olvasó nem tudja kiolvasni a kódot, de végül is kivárható, amíg a pénztáros beüti a számokat. A drága kocsik figyelésére pedig valóban az RFID a jó választás (hogyan is működne az vonalkóddal?).