Így igaz, kedves Olvasó, a csak nagyon szűk körben ismert magyar fizikus, Selényi Pál találta fel a fénymásolás elvét, és ő volt az is, aki cáfolta Einstein korábban elfogadott „tűsugárzás” elméletét. De az ő munkásságának eredménye a fotósok által használt fénymérő, valamint a vörös színre is érzékeny fotocella, és még nagyon sok kísérleti eredmény, ami már beépült korunk technikájának valamelyik készülékébe.

Eredetileg egy módos kereskedő családba született, de apja halála után elszegényedtek, így a gimnáziumot csak úgy tudta végezni, hogy mellette tanítást vállalt. 1907-ben kapott tanári oklevelet, és 1910-ben doktorált summa cum laude minősítéssel.

1911-ben került sor máig leghíresebb, róla elnevezett nagyszögű interferencia kísérletére, amellyel nemzetközi elismertségre tett szert. Einstein szerint a fényforrás egyes atomjai tűszerű, kis hullámokban, kis térszögbe, irányítottan bocsátják ki a fényt és egy-egy hullámvonulat együtt terjed, majd elnyelődik. Selényi ezzel szemben bizonyította, hogy már az egyes atomokból is gömbhullám indul ki. Később önéletrajzában ezt a kísérletét tartotta a legfontosabbnak, amire egész életében a legbüszkébb volt.

Tudományos eredményeinek köszönhetően két évig állami ösztöndíjjal Berlinben, majd Göttingenben dolgozhatott. 1915 és 1918 között a harctéren szolgált, a tüzérségnél hangfigyelés volt a feladata, 1918-ban további akusztikai vizsgálatok végzésére a bécsi egyetemre vezényelték. E téren végzett munkásságát négy dolgozat jelzi.

A Tanácsköztársaság (Magyarország ekkor szocialista berendezkedést valósított meg) alatti és utáni sorsa tipikusan magyar. Egy angolszász talán meg sem érti. Eötvös Loránd halála után mint legalkalmasabbat, megbízták a kísérleti fizika oktatásával. Nagy álma teljesült ezzel, oktathatott az egyetemen. A Tanácsköztársaság bukása után ezért Magyarországon nem publikálhatott, nem lehetett állami alkalmazott, és a Matematikai és Physikai Társulat is kizárta tagjai közül. Egy magán laboratóriumban sikerült elhelyezkednie. Pedig csak fizikát tanított.

Amikor Pfeifer Ignác 1921-ben megszervezte az Egyesült Izzó kutató laboratóriumát, Selényit elsőként vette oda. Az izzók gyártásának versenyében nagyon fontos volt tudni, hogy melyik ad több fényt. Lehet, hogy furcsa, de ezt akkoriban nem tudták objektíven mérni. A mérést fotocellával (külső áramforrás áramát fény hatására átengedi), vagy fényelemmel (külső áramforrás nélkül, a fény hatására áramot termel) lehetett megoldani. Az akkori fotocellák legnagyobb hibája az volt, hogy a vörös színre teljesen érzéketlenek voltak. Selényi és munkatársai kutatásai alapján az Egyesült Izzó hozott forgalomba először vörösre érzékeny fotocellákat. A fényelem alkalmazása pedig teljesen Selényi Pál munkája volt. Nemsokára gyártani kezdték a fényképészek számára expozíciós időre kalibrált fénymérőket. Az izzó objektív fénymérési rendszerét a versenytársak azonnal megvásárolták. Módszert dolgozott ki a lezárt lámpa vákuumának meghatározására, valamint az izzószál tórium tartalmának meghatározására is. Mai szemmel megmosolyogtató, de készüléket hozott létre a paprika pirosságának pontos meghatározására is.

Ezeknek a cikkeknek az írásakor sokszor (most is) olyan érzésem van, hogy az olvasó csak az eredményeket kapja ömlesztve, és rejtve marad az az ember, akiről írok. Megtaláltam egy mérés leírását Selényi Páltól, ami túl hosszú ahhoz, hogy itt leírjam, de érdemes elolvasni. Itt a link: http://www.termeszetvilaga.hu/tv100/tv898/katod.html. Kicsit terjedelmes, de egyetlen fölösleges szó sincs benne. Aki elolvassa, egy módszeresen dolgozó tudóst fog látni maga előtt, aki kitűzi a mérése célját, ehhez megtervezi és elkészíti a megfelelő műszert, megbecsüli az elkészített készülék pontatlanságát, mér, majd kielemzi az eredményeket, és ezekből következtet.

A sok-sok eredmény közül utólag visszanézve egyértelműen a fénymásolás felfedezése lett a legnagyobb hatású. Apukám tanfelügyelő volt, és az irodában mindig hallható volt az írógépek kattogása, és nem egyszer láttam egy legépelt szöveg alá bélyegezni, hogy "A másolat hiteles!”. Egy oldal még a legjobb gépíróknak is néhány percébe került, nem is beszélve a gépelési hibák javítási idejéről. Ma, ha leugrunk a sarki írószer boltba, ennyi idő alatt egy jegyzetet is lefénymásolnak nekünk.

Elöljáróban röviden leírom a fénymásolás alapelvét. Egy szelén hengert elektromosan feltöltenek a folyamat elején. A szelén foto-elektromos tulajdonságú, sötétben szigetelő, így megtartja a rávitt töltéseket, fény hatására azonban vezetővé válik, és elvezeti azokat. Az elv nagyon egyszerű. A szelén hengerre rávetítik a másolandó képet, így csak ott marad töltött, ahol nem kapott fényt. A festékport ezeken a helyeken magához vonzza a henger. Ez után jön a papír, amire a festékpor rátapad, majd a képet hevítéssel fixálják.

Selényi Pál 1929-ben az USA-ban jegyeztetett be egy szabadalmat, amiben már szerepelt katódsugárcső képének rögzítése úgy, hogy a töltött üveg festékport vonz magához, amit papírra lehet vinni. Ez után több szabadalmat is beadott képmásolásra, illetve képátvitelre. Ő tisztában volt a technika fontosságával, de nem sikerült Magyarországon tőkét szerezni a kivitelezéshez. Ő maga készített el egy kézzel hajtott készüléket, amit itthon és külföldön is bemutatott, de ennél tovább nem jutott. Azt hiszem, ez a történet is tipikusan magyar. Aschner Lipót meghívta az éppen Európában tartózkodó Zworykint, aki nagy szaktekintély volt a televíziózásban (nála csak Tihanyi Kálmán volt nagyobb, de mi leborulunk a külföld előtt), hogy mondjon véleményt a találmányról, és a lesújtó bírálat után egyetlen beruházó sem akadt.

Selényi persze küzdött, 1935-ben kettő, majd 1938-ban még egy szabadalmat adott be a témában, és ez utóbbi végre értő fülekre talált, de nem a jó értelemben. Ahogy a mottóban szereplő Tarr Domokos részletesen kiderítette (A teljes cikk: http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz9701/TAR-199701.pdf ), Chester F. Carlson (jobbra), egy amerikai szabadalmi ügyintéző fantáziát látott az ötletben, és megvalósította. Egyébként ő mindig készségesen elismerte, hogy az alapötlet Selényitől származik, de a technikai megvalósítás (másodpercenként több oldal, kicsinyítés, nagyítás, kétoldalas másolás, stb.) egyértelműen az övé. Ó, ha a Xerox magyar lett volna!!

Egyébként az, hogy a fénymásolás foto-elektromos anyaga a szelén legyen, az is Selényi ötlete volt.

1940-ben származása miatt kényszernyugdíjazták, de egy magáncégnél tovább kutatott, ezúttal az egyenirányítók fejlesztése foglalkoztatta, és megalapozta a hazai egyenirányító-gyártást. A háború alatt édes és nevelt fiát is elveszítette, őt magát munkaszolgálatra vitték. Az itt szerzett betegségéből élete végéig nem tudott kigyógyulni.

1945-ben nagy lelkesedéssel kapcsolódott be az újjáéledő tudományos életbe. Előadásokat tartott a Magyar Természettudományi Társulatban, az Elektrotechnikai Egyesületben, és beszámolóinak rendszeresen fóruma volt a Magyar Kémikusok Egyesülete. 1948-ban ugyan az MTA levelező tagjává választotta, de a fizikus társadalom nem tartott igényt a munkájára. 1949-ig maradt Székely Miklós magáncégénél. Végre 1950-ben magántanári címet kapott és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kísérleti fizikai tanszékére került. „Egyetemi tanári címet kapott, kutatócsoportot vezetett” írták róla. Ez, sajnos nem így volt. 1950-ben egy negyedéves hallgató, majd egy frissen végzett tanár mint tanársegéd volt a segítsége.

Kiváló előadónak ismerték, részt vett a tanárok továbbképzésében, az ő kezdeményezésére létesítette az Eötvös Loránd Fizikai Társulat az Eötvös Loránd középiskolai fizikai tanulmányi versenyt. Arra, hogy tanszéket kapjon akkor, amikor szó szerint elfogytak az oktatók a tanszékekről – ki tudja miért – nem kerülhetett sor. Halálának tízéves évfordulóján alapított róla elnevezett díjat az Eötvös Loránd Fizikai Társulat.

A fentiek olvasása után mindenkiben feléledhet a jellemző magyar pesszimizmus: ebben az országban nem megy. Nekem semmiképpen sem ez a szándékom. Inkább látni kell, hogy mennyi ötlet jelenik meg nálunk, és valahogy eltanulni a nyugattól, hogy ezekből ne csak egy produkció maradjon, hanem világelső termékeket gyártó vállalat.