Az érintőképernyő.

Dr. Samuel C. Hurst 1971-ben alkotta meg az „elektronikus érintés” kezelőfelületét. Ez tekinthető az érintőképernyők ősének. Akkor áruházak kasszáinál, pénzkiadó automatáknál alkalmazták, ahogy ma is. Az első érintőképernyős számítógép képernyő a HP újítása volt: a HP-150 1983-ban (a képen). Egy 9”-es képernyőt infravörös érzékelőkkel vettek körül, ami bármilyen nem átlátszó tárgy helyzetét letapogatta a képernyő előtt.

Az érintőképernyők néhány éve reneszánszukat élik. A pénzkiadó automatáknál már észre sem vesszük, úgy megszoktuk őket, de használjuk a postán, okmányirodában, OTP-ben, a fényképezőgépen és a telefonon. A fejlődés pedig nagyon gyors. Egy-egy cég újítását azonnal átveszi a többi nagy, csak még megtoldja valami luxussal.

Nézzük az érintőképernyő működési elvét:

Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy ma kétféle alkalmazás terjedt el. Az egyik a nagyméretű számítógép képernyő érintős változata, a másik a néhány collos kijelzők érintős megoldása. A kétféle igény kétféle műszaki megoldást szült.

A nagy érintős számítógép monitornak lemoshatónak, mechanikailag ellenállónak, karcállónak kell lennie. Erre fejlesztették ki az iFrame típusokat. Ezek működési elve az eredeti elvhez hasonló. Az egész berendezés egy acél keretből, és abban egy vastag üveglapból áll. A keret infravörös sugarakat bocsájt ki, és érzékel (ezeket infra kapuknak hívják.). Ez a hálózat érzékeli, ha valahol egy emberi ujj az üveghez ér. A keret valamilyen porton keresztül kapcsolódik a géphez, ahol az általa küldött jelet feldolgozzák, majd egy program válaszol az érintésre. Mivel ezeket nagy forgalmú helyeken is használják, alapvető higiéniai követelmény a könnyű és alapos tisztíthatóság. Előnye még, hogy tartós, igazából a leggyengébb alkatrésze az üveglap, de törés esetén a javítás olcsó. Megoldható egyszerre több érintés érzékelése is (multitouch). Hátránya, hogy a külső fényforrások zavarhatják a működést. Mivel azonban ezek a készülékek általában hosszú ideig azonos helyen működnek, a készülék kalibrálható a helyi fényviszonyokhoz.

A másik megoldásnak kicsinek, vékonynak, lehetőleg még hajlíthatónak, vagy átlátszónak is kell lennie, a speciális igényektől függően.

A képernyőre egy érintés-érzékeny felületet szerelnek fel. Ez a felület ugyanúgy képpontokból tevődik össze, mint a képernyő, és az elektronika meg tudja határozni, hogy mely képponto(ka)t érintette meg a felhasználó. Az érintést háromféleképpen lehet meghatározni:

• Rezisztív érintőképernyő
   
• Kapacitív érintőképernyő
   
• Felületi hullámok segítségével működő érintőképernyő
   

Arezisztív érintőképernyőnél egy vezető és egy szigetelő felület közé vezetnek áramot. Amikor a felhasználó megérinti, akkor az áram megszakad, és ezt érzékeli az elektronika. Az ilyen érintőképernyők általában ceruzával működnek jól, bár ujjal megnyomva is reagálnak.

A kapacitív érintőképernyőnél elektromos töltést halmoznak fel a felületen. Amikor a felhasználó megérinti, ez a töltés rajta keresztül távozik (itt rendkívül kis feszültségről van szó, tehát az áramütés veszélye kizárt). A feszültségingadozást érzékeli az elektronika, az intenzitásból megállapítja a koordinátákat, és továbbítja azokat a számítógépnek. Az ilyen érintőképernyőket csupasz ujjunkkal használjuk, ceruzára nem reagál (így működik pl. az Iphone).

A harmadik megoldás a felületi hullám technológia úgy működik, mint egy szonár. A képpont belsejében van egy (hang) adó és egy vevő. Ha megérintjük a képpontot, nem jut el a hanghullám a vevőhöz. De a felületi hullám technológiánál már létezik infra és rádiófrekvenciás megoldás is, ahol az érintőképernyő keretébe építenek infra vagy rádióhullám forrást és az előbbinél a fényvisszaverődés , az utóbbinál pedig az interferencia segítségével határózódik meg az érintés pontos helye.
 

A fenti technikát alkalmazó készülékek köre olyan széles, hogy lehetetlen mindent felsorolni. Az elv tulajdonképpen mindig ugyanaz: minél több információt, és kezelőfelületet bezsúfolni egy „penge-vékony”, zsebben elférő készülékbe.

A legnagyobb újítás talán az iPhone volt, amit az Apple dobott piacra. Nem feltétlenül azért, mert mindenben felülmúlja a többi gyártó okos-telefonjait és PDA készülékeit. A titka inkább abban rejlik, hogy amit tud, azt nagyon jól tudja. 3,5"-es érintőképernyője élményszámba megy, miként a processzor gyorsasága is. A 3G változat (természetesen wifi is van azért benne) megteremtette a majdnem teljes értékű internetezés lehetőségét. A képernyőről való vezérlés rendkívül egyszerű, logikus. Az Iphone-nál a képernyő több pontja érzékeny egyszerre, így például 2 ujjal rá lehet nagyítani a képre. És persze GPS is van benne!

Természetesen vannak az Iphone-nak hátrányai is. Két megapixeles kameráját (vaku és mozgókép felvételi lehetőség nélkül) ma már sok más telefon felülmúlja, nincs benne rádió, bluetooth kapcsolata gyakorlatilag a headsetre korlátozódik, és igen szoros gyeplőn tartják a külön rátelepíthető szoftvereket: csak amit az Apple engedélyez.

(Tudom, már unalmas vagyok a régi dolgok emlegetésével, de az előbbi hátrányok felsorolásánál eszembe jutott, hogy gyerekkorom nagy újdonsága volt a tranzisztoros zsebrádió, ami nagyobb volt, mint az iPhone, és „csak” rádió volt.)

De nézzük a vetélytársakat!

A minél nagyobb érintőképernyő követendő irányvonal, és a minél teljesebb értékű Internetezés lehetősége is. Ha van egy minta, akkor a később megjelenő vetélytárs-konstrukciók legalább egy-két dologban megpróbálják felülmúlni az etalont. A Samsung Omnia pl. igen hasonló megjelenésű készülék, de operációs rendszere a PDA-knál megszokott Windows mobile. Nem hiányzik belőle a korábban szóvá tett rádió, és a beépített fényképezőgép is 5 Mpixeles. Memória kapacitása az Iphone-hoz hasonlóan nagy (8, illetve 16 GB), az érintőképernyő praktikussága azonban elmarad attól: nem lehet két ujjal kezelni.

Az érintőképernyős telefonokon egy teljes értékű ún. qwerty billentyűzetet is kapunk, igaz, ez a képernyőn jelenik meg, onnan működtethetjük. Egyes gyártók viszont külön billentyűzetet építenek a telefonba, és hogy a méretek ne nőjenek tovább, azt kihúzhatóan a képernyő alatt helyezik el. Ezen az úton halad a Sony Ericsson. A külön billentyűzet praktikus abból a szempontból, hogy nem kell okvetlenül összezsíroznunk a képernyőt, cserében viszont kicsit vastagabb a készülék.

Megszületett az átlátszó érintőképernyő is: a NanoTouch mindössze 2,4 colos méretű eszköze. A prototípus érintés-érzékeny, azonban nem a felénk eső felületet kell nyomkodni, mint általában, hanem a készülék mögül nyílik lehetőség a vezérlésre A hátsó, érintés-érzékeny felület használatával a felhasználó anélkül kattinthat az ikonokra, hogy eltakarná szemei elől a célpontot, így jóval pontosabban „célozhat” ujjaival.

Ezek a sokat tudó készülékek talán nem is egymással, hanem az idővel versenyeznek. Ami ma csúcskészülék, az holnap már csak másodhegedűs, de még sokáig kiválóan használható.

Úgy tűnik, az érintőképernyő divat lett. Van, és egyre inkább lesz rá kereslet. Ezt nem abból gondolom, hogy túl sokat látnék belőle, hanem abból, hogy a Microsoft ebbe az irányba fejleszti a legújabb termékét.
 

Bill Gates és Steve Ballmer 2008 májusában a Wall Street Journal által szervezett All Things Digital nevű konferencián mutatta be, vagy inkább mutatta meg a Windows 7 névre keresztelt operációs rendszert, amely a Windows Vistát váltja majd le. Ezt teljesen az érintőképernyő lehetőségeire találták ki. Én láttam a bemutatót videón, fantasztikus lesz. Úgy értem, elkápráztattak most is, mint mindig, és olyan érzésem támadt, hogy szeretnék egy ilyen rendszerrel dolgozni. Igazán magam sem tudom, hogy mit tudnék jobban csinálni általa, de valóban felkeltette az érdeklődésemet.