A
ommodore legenda
A cég
1954-ben alakult és
1994-ben már tönkre is ment. De miért ért meg a csőd után ez a név 14 millió dollárt az Escom-nak (de meg akarta venni a
Dell
és a Gateway is)? És az Escom csődje után miért fizetett több milliót a
Tulip Computers, és 2004-ben újra az új tulajdonos Yeahronimo Media
Ventures? És miért nagy a látogatottsága a „Csináljunk Commodore 64-et
a PC-ből!” honlapnak ma? Sőt, a Nokia és Samsung telefonok
reklámjaikban Commodore 64 emulátort, és rajtuk retro játékokat
ajánlanak! A válaszhoz végig kell néznünk a márka történetén.
Az alapítás:

Az alapító
Jack Tramiel (a képen)
lengyel bevándorló volt, akinek alapvető tulajdonsága, hogy mindig
képes a megújulásra. Az USA-ba érkezte után csak a hadseregnél talált
munkát: írógép javítással foglalkozott. 1952-ben szerelt le, és a civil
életben is ezt a munkát vitte tovább, egy Bronxban alapított kis
üzletben. Nem ment jól a bolt, úgy is alig jött ki a pénzből, hogy
esténként taxizott is. Jobb lehetőségek reményében átköltözött
Kanadába, és nem javítást, hanem írógép kereskedelmet és készítést
végzett. Az új cég nevét a katonaéletből akarta venni, és mivel a
magasabb rangok már foglaltak voltak, a
Commodore (sorhajóhadnagy)
–ra esett a választása. Az első jó döntése a mechanikus számológépek
gyártása volt. Hogy pénzhez jusson, bevezette a vállalatot a tőzsdére,
és nemsokára Kanada legnagyobb irodagép gyártója lett.
Egy korrupciós ügy, melybe egyik igazgatója bele is bukott, olyan mély hullámvölgyet okozott, hogy, ha nem jön gyors segítség
Irvin Gould (a képen)

személyében, a cég meg is szűnt volna. Gould 400.000 dollárért vásárolt
részvényeket, cserébe megkapta a bukott igazgató székét. Tramiel látta,
hogy a régi termékekkel nem tud visszakapaszkodni, valami új kellett.
Ihletért Japánba utazott, és nagyon jól tette.
Meglátta az új
slágerterméket, az elektronikus számológépet. Visszautazván minden
erőforrást erre állított rá, és újra sikert ért el.
1969-ben a Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus zsebszámológépet, a C108-at, amelynek a lelkét egy Texas Instruments által készített chip képezte.

Mindenkit lesöpört a színről. Alig tudtak lépést tartani a megrendelésekkel.
1975-re
azonban ennek is vége szakadt, a Texas Instruments ugyanis árban alájuk
tudott menni, mivel a gép lelkét ők gyártották. Ezt Tramiel is tisztán
látta, ezért elhatározta, hogy minden ízében saját számítógépet fog
előállítani. Ehhez megint pénz kellett, amit megint Gould biztosított:
3 millió dollárt, amiért megkapta a cég összes részvényét. Tramiel
pedig vásárolt: a MOS-t (chip gyár, a Motorolát elhagyó mérnökökből),
Frontier-t (CMOS chip gyár) és az MDSA-t, amely
LCD kijelzőket állított
elő. Ezek közül a
MOS olyan processzorral rendelkezett, a 6502-vel,
amely már bizonyított.
1976-ban az Apple I ezzel működött, és jó
nevűnek számított. Tramiel meg is akarta venni az Apple céget, ám
Steve
Wozniak 15 ezer dollárral többet kért, mint amennyit a Commodore szánt
erre a célra, így az üzlet nem jött létre. Érdekes belegondolni abba,
hogy milyen kevésen múlt a megállapodás kudarca. Ha mégis sor került
volna a vételre, valószínűleg sok minden egészen másképp alakul.
A felfutás
Meg
is született az első valóban saját számítógép a
PET-2001 (Personal
Electric Transactor, a képen) 
és óriási sikert aratott a beépített
monitorral és billentyűzettel, valamint az
adatok tárolására használt
kazettás egységgel. Csak az árral volt egy kis gond. 495 dollárral
akartak megjelenni a piacon, de már a kihirdetésre 595 dollár lett
belőle. Végül 795 dollárért árulták, és főleg ez volt az az ok, amiért
csak a 3. volt a PET a számítógép eladások listáján 1978-ban. Tramiel
egyedül úgy tudott az élvonalban maradni, hogy jelentős
árcsökkentéseket hajtott végre, amelyekkel ugyan az őrületbe kergette
ellenfeleit, ám nem ismert kegyelmet.
"Az üzlet háború. Nem hiszek a
kompromisszumban. A győzelemben hiszek" - szólt egyik közismert mondása.
Tramiel
persze továbbra is nyitott szemmel járt, így hamar észrevette, hogy az
áron kívül miért kapósabbak pl. az Apple gépei: mert az otthonokat
hódítják meg. Rögtön kétfelé választotta a vállalat fejlesztési
irányait, az egyik a PET maradt, a másik pedig célzottan egy otthoni
gép lett.
Az új gép lelke továbbra is az olcsó, és jó 6502 lett (1
kHz, de mivel egy órajel alatt több műveletet is el tudott végezni, kb.
4 kHz –nek felelt meg, ami akkor nagyon jónak számított.). 20 kB
memória, ebből 5 kB RAM, 15 kB ROM, de a RAM 29 kB-ig bővíthető.
Beépítették a MOS által készített
VIC-et (Video Interface Chip), amely
képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A
felbontás 176x184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód
volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben.
16 szín állt rendelkezésre. (A grafikus üzemmódhoz egy extra
cartridge-re volt szükség.) A gép néve pedig
VIC-20 lett (a képen),

Európában VC-20. Mindezt 299,95 dollárért lehetett megvásárolni, a
siker pedig óriási volt. Amikor VIC-1001 néven Japánban is piacra
dobták, a saját számítógépen gondolkodó
Sony, Toshiba és
Panasonic/Matsushita elhalasztotta az amerikai piacra való belépést,
egészen az MSX szabvány néhány évvel későbbi megjelenéséig.
Tramiel
még mindig nem volt elégedett. Most már az egész világot akarta!
Épphogy megjelent a polcokon a VIC-20, már dolgoztak a VIC-30-on is,
melynek legnagyobb újdonsága a 64kB memória, és a különválasztott
grafikus és hang vezérlő volt.
Ez a gép kapta végül a Commodore 64
nevet (a képen), és az 1982-es CES

alkalmával mutatták meg a
közönségnek. Ára 599,95 dollár volt eredetileg, de folyamatosan
csökkent. Bár elég sok hibás gép is kikerült a gyárból, azokat szó
nélkül, azonnal kicserélték. A reklámhadjárat óriási volt. Például
meghirdették, hogy annak, aki bármilyen más gépet bevisz az üzletbe,
azonnal 100 $-ral kevesebbe kerül a C64-es.
Egy furfangos New York-i
hálózat, a Crazy Eddie ennek hatására 10 dollárért kezdte kínálni a
Timex Sinclair 1000-et, így ha a vevő ezután rendelt egy C64-et, 90
dollár tiszta nyereséget könyvelhetett el. A Commodore pedig a sok
begyűjtött, olcsó egységet nagyrészt elajándékozta, ám egy részüket
megtartotta, és az alkalmazottak ajtótámasztéknak használták.
A C64
kétségtelenül a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe volt. A
piacra történő bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot
több mint 4 millió példánnyal világszerte, a Commodore csődbemeneteléig
pedig 22 millió darab kelt el belőle, amivel a Guiness Rekordok
könyvébe is bekerült. Külön kiemelném még egyszer az évszámokat
1982-től 1994-ig, azaz 12 évig árulták változatlan kiépítéssel!
Mi volt a siker titka?
1.
Kezdjük a grafikával: A karakteres üzemmódban 40 oszlopos megjelenítést

támogató
VIC-II grafikus vezérlő nagy felbontású grafikus üzemmódokat
tudott. 320x200 pixeles üzemmódban 16 színt lehetett használni. Csak
összehasonlítás-képpen: az
IBM PC tulajdonosoknak külön kellett
megvásárolni a CGA (Color Graphics Adapter) videokártyát az amúgy sem
túl olcsó alapgép mellé, és így is csak négy szín volt elérhető a
320x200-as (illetve kettő a 640x200-as) felbontásban. Kezdetben pedig
az Apple Macintosh is fekete-fehér volt.
2. Nem kevésbé volt
figyelemreméltó a Bob Yannes által tervezett
SID (Sound Interface
Device) hangvezérlő sem. Ez olyan színvonalú és minőségű zenék és
hatások előállítására volt képes, amilyenekről a
Kék Óriás megoldásait
és klónjait használók 1987-ig, az
Adlib megjelenéséig csak álmodhattak:
3 csatorna, 9 oktáv és 4 hullámforma. A jellegzetes C64 hangokat napjaink R&B és Dance zenekarai is szívesen használják!!! Sőt pld. a Roland Juno szintetizátorai rendelkeznek külön C64 hangszerrel!
3. Ezekhez társult a 64 kB memória, amely a megjelenéskor nagyon soknak számított.
A
gép sikere önmagát erősítette! Elképesztő mennyiségű program, valamint
figyelemreméltóan sok periféria készült hozzá (nyomtatók, botkormányok,
fényceruzák, stb). Az előző mondat teljesen igaz, mégsem fejezi ki az
akkori élményt. Olyan grafikák születtek, hogy a játék olyan volt,
mintha filmben játszódna. Mellé olyan zenék kísérték a játékot, hogy
utána órákig dúdolgatta az ember. Az akkor általános monokróm
karakteres képernyőhöz képest ez ég és föld volt. És mivel programok
százai születtek rövid idő alatt, mindenki ilyen gépet akart magának. A
mellékelt ábra egy C64-es birtokosának programjegyzékét mutatja. (akár egy ókori papirusztekercs, mementóként az informatika egy letűnt korszakából, az otthoni számítógépek hőskorából) A
programok kazettán voltak, a számok számláló állásokat jelentenek az A
és B oldalon.
Magasról a mélybe
Az 1983-as üzleti évben
681 millió dolláros bevétel eredményeként 88 millió dollár profitot
termelt a Commodore. 1984 elejére éves eladásai már egymilliárd dollár
fölé emelkedtek. Ekkor azonban januárban Tramiel bejelentette:
"személyes okok miatt nem áll módomban főállásban folytatni a munkát a
Commodore-nál". Egyszerűen és röviden: távozott a saját maga alapította
cégtől. Hogy ennek mi volt az oka, senki sem tudja biztosan,
találgatások vannak, de nem érdemes firtatni, ugyanis nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy hogyan lehet a világ legnépszerűbb gépeinek gyártása
közben csődbe menni, mert pontosan ez következett, pedig az új
vezetőnek, Marshall F. Smithnek csak folytatni kellett volna elődje
munkáját.
A kiindulási helyzet ekkor ez volt:
• A C64 szárnyalt.
• Tramiel elindította a TED család projektjét, amely a kifejezetten olcsó, 100$ alatti gépek piacán akart sikert aratni.
•
Folyamatban volt a C128 készítése is, amellyel 1985-ben jelentek meg.
A 128 kB memória mellett két processzorral volt felszerelve, futott
rajta a CP/M operációs rendszer, üzleti segédprogramokkal együtt.
640x200 –as felbontást tudott, de 1987-ben Németországban piacra dobtak
egy svájci fejlesztő által készített, apró áramkört 174 márkás áron,
amelyet forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és elérhetővé
vált akár a 720x700 pixeles (!) felbontás is. Gondoljunk bele, mekkora
szó ez: az IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720x350 pixelt
tudott (azaz éppen a felét), és azt is csupán monokróm üzemmódban. A
szóban forgó Graphic Booster későbbi verziója egyébként már 720x720
pixelre emelte a csúcsot 65 ezer színnel.
• A C128-nál azonban
talán sokkal érdekesebb, noha kevésbé ismert a vele egyidejűleg
bemutatott,
mindössze másfél kilogramm súlyú hordozható számítógép, az
LCD (Liquid Crystal Display, a képen),

ami több tekintetben is az élen
járt. Kicsi volt, könnyű és négy darab 1,5 voltos nikkel-cadmium
elemmel volt működtethető. A Commodore, az MDSA örökségének tekinthető
optoelektronikai részlege által készített, rendkívül kontrasztos LCD
kijelző is kivételesen jónak bizonyult: 480x128 pixel felbontású
képernyőjén 80x16 (virtuálisan 80x25) karakteres szöveges üzemmódot
tudott. Alaphelyzetben 32 KB memóriát raktak bele, ami belül 32,
kívülről pedig még plusz 64 KB-tal volt bővíthető. Nagyon jó
szövegszerkesztő, táblázatkezelő; címtároló és állománykezelő;
számológép és jegyzettömb (e két utóbbi egyetlen billentyűlenyomással
bármikor előhívható volt, a munka megszakítása nélkül) programokat
tartalmazott. Ezen kívül volt benne terminál program a beépített 300
bps sebességű modemhez; valamint természetesen az elmaradhatatlan Basic
3.6 (nem 3.5). Hajlékonylemez-meghajtó nem volt a gépben, viszont ott
volt a hagyományos IEC port, amire rá lehetett kötni bármilyen soros
csatlakozású C64-perifériát, így a
nyomtatók mellett akár
hajlékonylemez-meghajtót is, ami szintén működtethető volt elemről, így
ideális kiegészítője lehetett az LCD-nek, emellett pedig nem hiányzott
a szabványos RS232C csatlakozó sem.
Ez volt Tramiel öröksége. Az
első két projekt a katasztrofális marketing miatt jutott csődbe, az
LCD-t pedig a prototípus után félbehagyták, és az egész
optoelektronikai részleget eladták.
A remény akkor csillant fel
újra, amikor megvették az
Amigát. Az Amiga a C64-hez hasonlóan korának
legfejlettebb gépe volt a grafikát és a hangvezérlőt tekintve, amivel
újra szárnyakat kaphatott volna a cég. Az
Amiga 1000 (a képen)

bemutatása óriási siker volt 1985-ben, kevésbé volt jó hír, hogy a
boltokba 3 hónapos csúszással érkezett. A marketing már az elején sem
volt túl jó, a csúszás alatt pedig újabb veszteségek keletkeztek, amire
a cég pont a marketing költségek lefaragásával válaszolt. Ez 1985
karácsonyára esett, így a gép éppen a legrosszabbkor került ki a
vásárlók látóköréből.
Gould, aki eddig mindig jókor adott pénzt a
fejlesztésekre, sajnos nem tudta vezetni a céget. Smith-t lefokozta, és
új vezetőt vett föl, Thomas Rattigan-t. Sajnos, ő sem az előre mutató
ötletekkel, hanem a költségek visszafogásával próbálta egyenesbe hozni
a Commodore-t, de 1994-re eljutott oda, hogy már nem volt kit
elküldeni, és nem volt min lefaragni. A jó öreg C64 maradékát még
eladták raktárról, majd utolsónak a márkanevet is, és ezzel a Commodore
cég eltűnt a színről.
Ezek után már talán érthető a márka
értéke. Aki ez alatt a 12 év alatt csak egyszer is játszott a C64-en,
az nem felejti el a játékok profi grafikáját és hangzását. Ma már
vannak jobbak, de a nosztalgia nagyon erős. Érdekes, hogy ezt azóta sem
sikerült senkinek igazán meglovagolni.
Amióta az alapító megvált a
cégtől, az mindenkit csődbe vitt. Valami nagyon erős átkot szórhatott a
távozó vezető.
Válasszon a következő webes olvasók közül: