Közzétéve: 2009.10.17.
A ommodore legenda
A cég 1954-ben alakult és 1994-ben már tönkre is ment. De miért ért meg a csőd után ez a név 14 millió dollárt az Escom-nak (de meg akarta venni a Dell és a Gateway is)? És az Escom csődje után miért fizetett több milliót a Tulip Computers, és 2004-ben újra az új tulajdonos Yeahronimo Media Ventures? És miért nagy a látogatottsága a „Csináljunk Commodore 64-et a PC-ből!” honlapnak ma? Sőt, a Nokia és Samsung telefonok reklámjaikban Commodore 64 emulátort, és rajtuk retro játékokat ajánlanak! A válaszhoz végig kell néznünk a márka történetén.Az alapítás:
Az alapító Jack Tramiel (a képen) lengyel bevándorló volt, akinek alapvető tulajdonsága, hogy mindig képes a megújulásra. Az USA-ba érkezte után csak a hadseregnél talált munkát: írógép javítással foglalkozott. 1952-ben szerelt le, és a civil életben is ezt a munkát vitte tovább, egy Bronxban alapított kis üzletben. Nem ment jól a bolt, úgy is alig jött ki a pénzből, hogy esténként taxizott is. Jobb lehetőségek reményében átköltözött Kanadába, és nem javítást, hanem írógép kereskedelmet és készítést végzett. Az új cég nevét a katonaéletből akarta venni, és mivel a magasabb rangok már foglaltak voltak, a Commodore (sorhajóhadnagy) –ra esett a választása. Az első jó döntése a mechanikus számológépek gyártása volt. Hogy pénzhez jusson, bevezette a vállalatot a tőzsdére, és nemsokára Kanada legnagyobb irodagép gyártója lett.Egy korrupciós ügy, melybe egyik igazgatója bele is bukott, olyan mély hullámvölgyet okozott, hogy, ha nem jön gyors segítség Irvin Gould (a képen)személyében, a cég meg is szűnt volna. Gould 400.000 dollárért vásárolt részvényeket, cserébe megkapta a bukott igazgató székét. Tramiel látta, hogy a régi termékekkel nem tud visszakapaszkodni, valami új kellett. Ihletért Japánba utazott, és nagyon jól tette.
Meglátta az új slágerterméket, az elektronikus számológépet. Visszautazván minden erőforrást erre állított rá, és újra sikert ért el. 1969-ben a Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus zsebszámológépet, a C108-at, amelynek a lelkét egy Texas Instruments által készített chip képezte. Mindenkit lesöpört a színről. Alig tudtak lépést tartani a megrendelésekkel.
1975-re azonban ennek is vége szakadt, a Texas Instruments ugyanis árban alájuk tudott menni, mivel a gép lelkét ők gyártották. Ezt Tramiel is tisztán látta, ezért elhatározta, hogy minden ízében saját számítógépet fog előállítani. Ehhez megint pénz kellett, amit megint Gould biztosított: 3 millió dollárt, amiért megkapta a cég összes részvényét. Tramiel pedig vásárolt: a MOS-t (chip gyár, a Motorolát elhagyó mérnökökből), Frontier-t (CMOS chip gyár) és az MDSA-t, amely LCD kijelzőket állított elő. Ezek közül a MOS olyan processzorral rendelkezett, a 6502-vel, amely már bizonyított. 1976-ban az Apple I ezzel működött, és jó nevűnek számított. Tramiel meg is akarta venni az Apple céget, ám Steve Wozniak 15 ezer dollárral többet kért, mint amennyit a Commodore szánt erre a célra, így az üzlet nem jött létre. Érdekes belegondolni abba, hogy milyen kevésen múlt a megállapodás kudarca. Ha mégis sor került volna a vételre, valószínűleg sok minden egészen másképp alakul.
A felfutás
Meg is született az első valóban saját számítógép a PET-2001 (Personal Electric Transactor, a képen)és óriási sikert aratott a beépített monitorral és billentyűzettel, valamint az adatok tárolására használt kazettás egységgel. Csak az árral volt egy kis gond. 495 dollárral akartak megjelenni a piacon, de már a kihirdetésre 595 dollár lett belőle. Végül 795 dollárért árulták, és főleg ez volt az az ok, amiért csak a 3. volt a PET a számítógép eladások listáján 1978-ban. Tramiel egyedül úgy tudott az élvonalban maradni, hogy jelentős árcsökkentéseket hajtott végre, amelyekkel ugyan az őrületbe kergette ellenfeleit, ám nem ismert kegyelmet. "Az üzlet háború. Nem hiszek a kompromisszumban. A győzelemben hiszek" - szólt egyik közismert mondása.Tramiel persze továbbra is nyitott szemmel járt, így hamar észrevette, hogy az áron kívül miért kapósabbak pl. az Apple gépei: mert az otthonokat hódítják meg. Rögtön kétfelé választotta a vállalat fejlesztési irányait, az egyik a PET maradt, a másik pedig célzottan egy otthoni gép lett.Az új gép lelke továbbra is az olcsó, és jó 6502 lett (1 kHz, de mivel egy órajel alatt több műveletet is el tudott végezni, kb. 4 kHz –nek felelt meg, ami akkor nagyon jónak számított.). 20 kB memória, ebből 5 kB RAM, 15 kB ROM, de a RAM 29 kB-ig bővíthető. Beépítették a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip), amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A felbontás 176x184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben. 16 szín állt rendelkezésre. (A grafikus üzemmódhoz egy extra cartridge-re volt szükség.) A gép néve pedig VIC-20 lett (a képen), Európában VC-20. Mindezt 299,95 dollárért lehetett megvásárolni, a siker pedig óriási volt. Amikor VIC-1001 néven Japánban is piacra dobták, a saját számítógépen gondolkodó Sony, Toshiba és Panasonic/Matsushita elhalasztotta az amerikai piacra való belépést, egészen az MSX szabvány néhány évvel későbbi megjelenéséig.Tramiel még mindig nem volt elégedett. Most már az egész világot akarta! Épphogy megjelent a polcokon a VIC-20, már dolgoztak a VIC-30-on is, melynek legnagyobb újdonsága a 64kB memória, és a különválasztott grafikus és hang vezérlő volt. Ez a gép kapta végül a Commodore 64 nevet (a képen), és az 1982-es CES alkalmával mutatták meg a közönségnek. Ára 599,95 dollár volt eredetileg, de folyamatosan csökkent. Bár elég sok hibás gép is kikerült a gyárból, azokat szó nélkül, azonnal kicserélték. A reklámhadjárat óriási volt. Például meghirdették, hogy annak, aki bármilyen más gépet bevisz az üzletbe, azonnal 100 $-ral kevesebbe kerül a C64-es.Egy furfangos New York-i hálózat, a Crazy Eddie ennek hatására 10 dollárért kezdte kínálni a Timex Sinclair 1000-et, így ha a vevő ezután rendelt egy C64-et, 90 dollár tiszta nyereséget könyvelhetett el. A Commodore pedig a sok begyűjtött, olcsó egységet nagyrészt elajándékozta, ám egy részüket megtartotta, és az alkalmazottak ajtótámasztéknak használták.
A C64 kétségtelenül a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe volt. A piacra történő bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot több mint 4 millió példánnyal világszerte, a Commodore csődbemeneteléig pedig 22 millió darab kelt el belőle, amivel a Guiness Rekordok könyvébe is bekerült. Külön kiemelném még egyszer az évszámokat 1982-től 1994-ig, azaz 12 évig árulták változatlan kiépítéssel!Mi volt a siker titka?
1. Kezdjük a grafikával: A karakteres üzemmódban 40 oszlopos megjelenítést támogató VIC-II grafikus vezérlő nagy felbontású grafikus üzemmódokat tudott. 320x200 pixeles üzemmódban 16 színt lehetett használni. Csak összehasonlítás-képpen: az IBM PC tulajdonosoknak külön kellett megvásárolni a CGA (Color Graphics Adapter) videokártyát az amúgy sem túl olcsó alapgép mellé, és így is csak négy szín volt elérhető a 320x200-as (illetve kettő a 640x200-as) felbontásban. Kezdetben pedig az Apple Macintosh is fekete-fehér volt.2. Nem kevésbé volt figyelemreméltó a Bob Yannes által tervezett SID (Sound Interface Device) hangvezérlő sem. Ez olyan színvonalú és minőségű zenék és hatások előállítására volt képes, amilyenekről a Kék Óriás megoldásait és klónjait használók 1987-ig, az Adlib megjelenéséig csak álmodhattak: 3 csatorna, 9 oktáv és 4 hullámforma. A jellegzetes C64 hangokat napjaink R&B és Dance zenekarai is szívesen használják!!! Sőt pld. a Roland Juno szintetizátorai rendelkeznek külön C64 hangszerrel!3. Ezekhez társult a 64 kB memória, amely a megjelenéskor nagyon soknak számított.
A gép sikere önmagát erősítette! Elképesztő mennyiségű program, valamint figyelemreméltóan sok periféria készült hozzá (nyomtatók, botkormányok, fényceruzák, stb). Az előző mondat teljesen igaz, mégsem fejezi ki az akkori élményt. Olyan grafikák születtek, hogy a játék olyan volt, mintha filmben játszódna. Mellé olyan zenék kísérték a játékot, hogy utána órákig dúdolgatta az ember. Az akkor általános monokróm karakteres képernyőhöz képest ez ég és föld volt. És mivel programok százai születtek rövid idő alatt, mindenki ilyen gépet akart magának. A mellékelt ábra egy C64-es birtokosának programjegyzékét mutatja. (akár egy ókori papirusztekercs, mementóként az informatika egy letűnt korszakából, az otthoni számítógépek hőskorából) A programok kazettán voltak, a számok számláló állásokat jelentenek az A és B oldalon.Magasról a mélybe
Az 1983-as üzleti évben 681 millió dolláros bevétel eredményeként 88 millió dollár profitot termelt a Commodore.1984 elejére éves eladásai már egymilliárd dollár fölé emelkedtek. Ekkor azonban januárban Tramiel bejelentette: "személyes okok miatt nem áll módomban főállásban folytatni a munkát a Commodore-nál". Egyszerűen és röviden: távozott a saját maga alapította cégtől. Hogy ennek mi volt az oka, senki sem tudja biztosan, találgatások vannak, de nem érdemes firtatni, ugyanis nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy hogyan lehet a világ legnépszerűbb gépeinek gyártása közben csődbe menni, mert pontosan ez következett, pedig az új vezetőnek, Marshall F. Smithnek csak folytatni kellett volna elődje munkáját.A kiindulási helyzet ekkor ez volt:• A C64 szárnyalt.
• Tramiel elindította a TED család projektjét, amely a kifejezetten olcsó, 100$ alatti gépek piacán akart sikert aratni.
• Folyamatban volt a C128 készítése is, amellyel 1985-ben jelentek meg. A 128 kB memória mellett két processzorral volt felszerelve, futott rajta a CP/M operációs rendszer, üzleti segédprogramokkal együtt. 640x200 –as felbontást tudott, de 1987-ben Németországban piacra dobtak egy svájci fejlesztő által készített, apró áramkört 174 márkás áron, amelyet forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és elérhetővé vált akár a 720x700 pixeles (!) felbontás is. Gondoljunk bele, mekkora szó ez: az IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720x350 pixelt tudott (azaz éppen a felét), és azt is csupán monokróm üzemmódban. A szóban forgó Graphic Booster későbbi verziója egyébként már 720x720 pixelre emelte a csúcsot 65 ezer színnel.• A C128-nál azonban talán sokkal érdekesebb, noha kevésbé ismert a vele egyidejűleg bemutatott, mindössze másfél kilogramm súlyú hordozható számítógép, az LCD (Liquid Crystal Display, a képen), ami több tekintetben is az élen járt. Kicsi volt, könnyű és négy darab 1,5 voltos nikkel-cadmium elemmel volt működtethető. A Commodore, az MDSA örökségének tekinthető optoelektronikai részlege által készített, rendkívül kontrasztos LCD kijelző is kivételesen jónak bizonyult: 480x128 pixel felbontású képernyőjén 80x16 (virtuálisan 80x25) karakteres szöveges üzemmódot tudott. Alaphelyzetben 32 KB memóriát raktak bele, ami belül 32, kívülről pedig még plusz 64 KB-tal volt bővíthető. Nagyon jó szövegszerkesztő, táblázatkezelő; címtároló és állománykezelő; számológép és jegyzettömb (e két utóbbi egyetlen billentyűlenyomással bármikor előhívható volt, a munka megszakítása nélkül) programokat tartalmazott. Ezen kívül volt benne terminál program a beépített 300 bps sebességű modemhez; valamint természetesen az elmaradhatatlan Basic 3.6 (nem 3.5). Hajlékonylemez-meghajtó nem volt a gépben, viszont ott volt a hagyományos IEC port, amire rá lehetett kötni bármilyen soros csatlakozású C64-perifériát, így a nyomtatók mellett akár hajlékonylemez-meghajtót is, ami szintén működtethető volt elemről, így ideális kiegészítője lehetett az LCD-nek, emellett pedig nem hiányzott a szabványos RS232C csatlakozó sem.Ez volt Tramiel öröksége. Az első két projekt a katasztrofális marketing miatt jutott csődbe, az LCD-t pedig a prototípus után félbehagyták, és az egész optoelektronikai részleget eladták.A remény akkor csillant fel újra, amikor megvették az Amigát. Az Amiga a C64-hez hasonlóan korának legfejlettebb gépe volt a grafikát és a hangvezérlőt tekintve, amivel újra szárnyakat kaphatott volna a cég. Az Amiga 1000 (a képen)bemutatása óriási siker volt 1985-ben, kevésbé volt jó hír, hogy a boltokba 3 hónapos csúszással érkezett. A marketing már az elején sem volt túl jó, a csúszás alatt pedig újabb veszteségek keletkeztek, amire a cég pont a marketing költségek lefaragásával válaszolt. Ez 1985 karácsonyára esett, így a gép éppen a legrosszabbkor került ki a vásárlók látóköréből.Gould, aki eddig mindig jókor adott pénzt a fejlesztésekre, sajnos nem tudta vezetni a céget. Smith-t lefokozta, és új vezetőt vett föl, Thomas Rattigan-t. Sajnos, ő sem az előre mutató ötletekkel, hanem a költségek visszafogásával próbálta egyenesbe hozni a Commodore-t, de 1994-re eljutott oda, hogy már nem volt kit elküldeni, és nem volt min lefaragni. A jó öreg C64 maradékát még eladták raktárról, majd utolsónak a márkanevet is, és ezzel a Commodore cég eltűnt a színről.
Ezek után már talán érthető a márka értéke. Aki ez alatt a 12 év alatt csak egyszer is játszott a C64-en, az nem felejti el a játékok profi grafikáját és hangzását. Ma már vannak jobbak, de a nosztalgia nagyon erős. Érdekes, hogy ezt azóta sem sikerült senkinek igazán meglovagolni.Amióta az alapító megvált a cégtől, az mindenkit csődbe vitt. Valami nagyon erős átkot szórhatott a távozó vezető.