Az Intel nem garázs-vállalkozás volt

Már az indulásnál 2,5 millió dollár állt az alapítók rendelkezésére, de akkoriban biztosan nem gondoltak a cég mai 130 milliárd dolláros értékére. Magyarként azonban illik kicsit korábbról, és Magyarországról kezdenem a történetet.
 

Andrew S. Grove, azaz Gróf András (a képen) ugyanis 1936-ban született Budapesten, és nagyon tehetséges volt, szinte minden érdekelte. Operaénekes, újságíró, vegyészkutató is szeretett volna lenni. 1956-ig mindenbe bele is kezdett. Énekelt, kisebb szerepeket is játszott, és cikkeket írogatott pesti újságok számára. Amikor egy közeli rokonát letartóztatták és ezután nem fogadták el a cikkeit rájött, hogy a művészvilágot kezében tartja a politika. Ezután teljesen a tudományok felé fordult, és vegyészetet tanult (nem tartozik szorosan ide, de, ha valaki végig nézi a sikeres magyar tudósok életútját, mindegyik foglalkozott valamennyit kémiával). Amikor a forradalom elbukott, Ausztriába, majd Amerikába vándorolt. 4 év múlva osztályelsőként végzett a New York-i egyetem vegyészmérnöki szakán. Megnősült, Kaliforniába költözött és ledoktorált, majd válogatott a kínálkozó jobbnál-jobb álláslehetőségek között. Végül a Fairchild Semiconductor ajánlatát fogadta el. Erről a cégről két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy a vállalatvezető annyira paranoiás volt, hogy a dolgozókat még hazugságvizsgáló géppel is vizsgálták (nem is csoda, hogy hamar elmentek a jobbak). A másik, hogy teljesen véletlenül négy, a későbbiekben fontos ember is itt dolgozott: Andráson kívül Robert Noyce, Gordon E. Moore (ők hárman az Intel atyjai) és Jerry Sanders, aki a fő rivális, az AMD alapítója lett.
 

Gordon Moor (a képen) múltjából is ki kell emelnünk egy fontos részletet. 1965-ben az Electronics Magazine felkérte őt, hogy írjon egy cikket az elektronikai ipar fejlődéséről. Moor ebben azt jósolta, hogy a chipekre integrálható alkatrészek száma 18 havonta meg fog duplázódni. Ezzel akkor igazán senki nem foglalkozott, még maga Moor sem (az újságot sem tette el), de később, amikor a chipek bonyolultsága valóban exponenciálisan kezdett növekedni, Moore egyik barátja, a Kaliforniai Műszaki Egyetemen fizikát tanító Carver Mead professzor „Moor törvényének” nevezte az összefüggést, amit a sajtó azonnal ismertté is tett. Amúgy, ha valakinek lenne egy eredeti Electronics Magazine a fenti cikkel, jelenleg 10000 dollárt kaphat érte az Inteltől.

Miután Robert és András megunták a Fairchild szellemét, távoztak és 1968. július 18-án megalapították az Intel vállalatot, amelynek első vezetője Robert Noyce (a képen) lett. A vezetés majdnem a mai napig az ő kezükben maradt. 1975-ben Moor vette át a kormányzást, majd 1987-ben Andrew Grove. 1997-ben ő lett az igazgatótanács elnöke is 2005-ig, de a vezérigazgatói posztról 1998-ban lemondott, azt Craig Barrett vette át. Ő 2005-ig állt a cég élén, ekkor Paul Otellini lett a cégvezető, és ő tölti be ezt a posztot a mai napig.

A Stanford egyetemen máig tanít, kurzusa: Survival in the digital age, nagyon népszerű.

Az első munka:

Tehát az Intel 1968-ban megalakult. Még ebben az évben a Busicom nevű cég szerződött velük, hogy a legújabb számológépükbe gyártsanak logikai chipet. Az alapötletet, hogy különböző utasítások végrehajtására 12 chipet építsenek, az Intel fejlesztő gárdája nevetségesnek tartotta, és inkább egyet gyártott (4004-es), mely a chip memóriájából az összes szükséges utasítást végre tudta hajtani.

A siker kezdete: 

Bár a vállalat folyamatosan fejlesztgette a termékvonalat, az Intel a nyolcvanas évekig inkább a memóriáról volt ismert. A nagy váltást a 8086-os, majd az első IBM PC-ből ismerős 8088-as processzor jelentette 1979-ben. A chip egy megabájtnyi memóriát tudott kezelni, a mérnökök akkoriban azt mondták, hogy ennél többre soha senkinek sem lesz szüksége. A 8088-as processzor (a képen) lett az első IBM-kompatibilis számítógép alapja, az ősforrás, de nemcsak az informatikai forradalomé, hanem a konkurenciáé is: az AMD is ennek a chipnek köszönheti, hogy azzá lett, ami. Az IBM akkori szabályzata szerint ugyanis legalább két beszállítónak kellett gyártania ugyanazt a terméket, így az Intel kénytelen volt lincenszelni a processzor mikrokódját. Az AMD-nek ekkor még három-négy év volt a lemaradása (a 8088-ast csak 1983-ban kezdték el gyártani), de aztán a különbség egyre csökkent. A kisebbik gyártó dolgát nemcsak az IBM szabálykönyve könnyítette, hanem egy, az Intellel kötött megállapodás is, amelynek értelmében a két gyártó minden további nélkül felhasználhatja a másik fejlesztéseit. 

Hogyan is képzeli az Intel a fejlődést a jövőben? 

Öt-hat év múlva már százmagos processzorokat gyárt az Intel, sebességük már csak teraflopsban (ezermilliárd lebegőpontos művelet másodpercenként) lesz mérhető. Napjaink egyik legösszetettebb chipjében, a Montecito szerverprocesszorban 1,7 milliárd tranzisztor lapul (a 4004-esben 2300 volt), 2025-re 13 billióra emelkedhet ez a szám, ami tízezerszeres sebességnövekedést is jelenthet a mai csúcsprocesszorokhoz képest.

Az Intel 1994-ben kezdte el gyártani a mikroprocesszorok legújabb generációját, a Pentium processzort. A tervezés során elkövetett kisebb hiba azonban azt okozta, hogy a processzor kilencmilliárd esetből egyszer tévedett a kerekítésekben. A mérnökök számításai szerint egy átlagos felhasználó mindössze 27000 évente egyszer találkozhatott volna a problémával, ráadásul a félvezetőkből készült chipek fizikailag többször is tönkremennek ennyi idő alatt. Az Intel fejlesztő csapata tisztában volt a hiba okával, és már annak kijavításán fáradozott, de a menedzsment úgy gondolta, hogy egy olyan esemény, melynek a bekövetkezési valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, nem elegendő ok a Pentium processzorok piacra dobásának elhalasztására, és a már legyártott sorozatok visszahívására. Ez a tévedés az Intel-nek 475 millió dollárjába került… Végülis a hibás alkatrészeket bárkinek kicserélték, függetlenül attól, hogy az adott számítógépet csak játékra, vagy tudományos számításokra használta.
 

  Tekintse meg webáruházunkban Intel termékeinket!